a pásztor és az insomnia

egyik este lefeküdt a pásztor, s reggelre, mire felkelt olyan szerelemes lett, mint soha.
megálmodta az élete szerelmét. annyira biztos volt benne, hogy elkezdte keresni éjjel nappal, alvás, evés és ivás nélkül sokáig. de lassan rájött, hogy az csak álom volt, s ez nem segített a helyzetén.
a hosszú keresés után még mindig reménykedett, hogy megtalálja, de kieszelt egy tervet. arra gondolt, hogy eszik egy nagyot, iszik egy kancsó bort, s lefexik a tűz mellé s álmában megkérdezi, hogy hol találja meg a szerelmét, akit egyébként Amáliának hívtak. eleinte furcsa volt a név, de lassan megszokta.
vissza is ment oda ahonnan elkezdte keresését, s evett egy nagyott, ivott egy nagyot s lefeküdt a tűz mellé a földre.
behunyta a szemét.
s akkor először nem sietett sehova megtalálni Amáliát olyan szerelmes volt, akkor kezdett el gondolkozni először. hogy mi lesz ha megtalálja, mit mond neki először, megfogja a kezét, Amália tudni fogja, hogy ő kicsoda? minden eszébe jutott, mert azt gondolta, hogy most van a legközelebb ahhoz, hogy megtalálja, most alvás előtt. és gondolkozott tovább.
először a haja jutott eszébe.
sötétbarna. elképzelte ahogyan megtörik a hajnali fény rajta, meg ahogyan az első csepp víz lepereg róla, meg milyen érzés amikor ujjait széttéve keresztülsimogat rajta.
utána a szeme jutott eszébe, olyan sötét barna, hogy időnként mély kút jut eszébe a pásztornak róla, ahogyan csillog, s mindig saját magával találkozik szembe, mindegy milyen oldalról nézi, mintha ő maga lakozna benne, ha nem néz a szemébe akkor is érzi amikor feléje irányulnak a barna szemek, mivel ugyancsak saját maga van benne, a nézéstől szabadulni lehetetlen, a két-két ránc a szemek szélén csak vonzza még jobban kiemeli a szemek fontosságát és folyamatosan arra készteti, hogy le ne vegye a saját szemét Amália szeméről.
és így képzelődött tovább a fehér hibátlan fogsoráról, az ajkairól, a bőréről, ahogyan a forrásvíztől libabőrözik.
lassan feljött a nap és a pásztor felült.
nem tudta, hogy álmodott, vagy csak képzelődött. ha álmodott, akkor miért nem kérdezte meg, hogy hol van Amália, ha csak képzelődött, akkor meg miért nem aludt el??
visszafeküdt
addig nem kel fel, ameddig meg nem kérdezi
s megint behunyta a szemét.
próbált nem gondolni Amáliára
de nagyon lassan telt az idő és tudta, hogy nem alszik
pedig fájt nagyon
minden alkalommal amikor belélegzett azt gondolta, hogy reped szét a mellkasa, nem fér benne az érzés, s minden alkalommal amikor kilélegzett, azt gondolta, hogy a gyomra széthasad, s ahányszor megmozdult, úgy érezte, hogy egy fél erdő nehezedik végtagjaira és vastag láncok kötik oda a földhöz, s lenyúlnak a pokolba, ahol pirosra izzanak és sebeket égetnek a vállára, meg a csuklójára, meg a derekára.
de nem gondolta, hogy mindez rossz.
mert azt gondolta, hogy szabad, meg hogy még szabadabb lesz, mert egyszer biztos rátalál az ő kedves Amáliájára és azt fogja mondani, hogy mindez megérte, mert ténlyeg beletúrhat majd a hajába és megszoríthatja a derekát.
behunyt szemmel mosolygott mert sok minden értelmét vesztette és sok minden értelmet kapott. eddig fontos volt az étel, most már nem. eddig nem volt idő és kedv a kút mélységein gondolkozni, de most már fontos. annyira, hogy egy kút minden kövére kell gondolni, s az sem elég, minden csepp vizére kell gondolni, s az sem elég, azokra az emberekre kell gondolni, akik kiásták és azokra is mind, akik valaha ittak belőle, s így sem elég, azokra is mind, akik láttak kutat, s azokra is akik nem, a megásatlan kutak megásóira és mindazokra akik abból egyszer csak inni fognak, vagy elmennek mellette, vagy lehet bele is néznek. s mindez nem elég
a pásztor feküdve, mosolyogva minden részletet kigondolt, minden illatot felidézett, minden érzést többször elemzett.
de aludni nem tudott
lassan mosolya nem látszott szakállától és behunyt szeme sem látszott hajától
de aludni nem tudott sehogy sem
nem mozgott már, mert belefáradt az izzó lánc égető sebeibe, s szuszogni sem szuszogott, hogy ne fájjon többé semmije
de mindez hiába, mert úgy is fájt
időnként abbahagyta volna a keresést, mert hitetlenkedett
azt gondolta, hogy mindez hiába, mindez értelmetlen, nem vezet sehová, meg hogy rengeteg lány van még akibe szerelmes lehet
de az az igazság, hogy megszokta már Amáliát is, meg a szenvedést is, ami vele járt, amugy is mindenkit hozzá hasonlított volna, s tudta, hogy olyat többet nem talál
s ilyenkor újra nekilendülve kereste tovább.
meglelte a hajnal illataiban, a tél hangjában, az állatok neszeiben, az eső csendjében
s játszott vele, hancúrozott a harmatos fűben vele meztelenül s beletúrta ujjait a hajába, szembenézett vele és hangosakat kacagott, nézte ahogy alszik, s hallgatta ahogy szuszog, kézenfogva sétált vele erdőkön s mezőkön át, mindig más helyen s beszélgettek a madarakról, meg a fűzfavesszőkről és fogtak nyulat s elengedték, hogy vele együtt örvendhessenek a nyul szabadságának s meglesték az őzeket, ahogy békében legelnek, s nem zavarták meg őket, hogy velük is örvendjenek a szabadságukon
és igen, időnként sírt, főleg amikor Amália nem látta, például amikor aludt
ilyenkor arra gondolt, hogy már mindent látott és mindent hallott, nincs már semmi sem számára a boldogságon kívül. nem azért sírt mert szomorú volt, hanem azért, mert boldog volt.
arra gondolt, hogy ha most elaludna, fel sem ébredne
s elaludt
pedig már nem is kívánta