az idő változik s a tér, mert most itt vagyok, az asztal mellett, s soha így nem leszek itt megint, soha nem fogom ugyanezt gondolni, soha nem fogják ugyanazt álmodni a körülöttem alvók, s a kinti esőcseppek sem fognak ugyanolyan sorrendben leesni, ugyanarra a helyre. a végeredmény teljesen midegy, a föld így is úgy is vizes lesz, az alvók felébrednek, s nem fognak emlékezni az álmukra, az ébren levő le fognak feküdni, s el fogják felejteni a részleteket a gondolatmenetből
mással is szokott az történni, hogy elalvás előtt, félálomban lassan gördülnek a gondolatok, s haladunk valamerre, egyik képzelt esemény összefonódik egy valós helyszínnel, egy téligumival, egy érdekes arccal, egy lelassult mozdulattal, s hirtelen felugat a kutya, vagy megbotlok a járdaszegélyben, magamhoz térek, s megpróbálok visszamenni a gondolatmeneten, és teljesen összezavarodok. s az olyan szép, s mégis úgy fáj, mert elmúlt, soha nem lesz olyan többé, mert mindig más és én is mindig más vagyok, ez is szép, de ez is fáj, mert nincs amibe fogózni, nincs amiben reménykedni, csak a tudatlanságban, a vakság az egyetlen támasz, az érdektelenség, az értetlenség a nyugalom
én azt szerteném ha az életem egyetlen pillanat meghosszabított mozdulatlanságból állna, az sem baj, ha nem én választanám ki, hogy mi legyen az, akár fájhat is, de ne változzon, ha valamit ide leteszek, akkor találjam itt meg, ne nyuljon hozzá senki
mi az, hogy hétköznap, mi az ami folytogatja az embereket, s ami azt gondoltam, hogy engem is folytogat? mi az a rutin, amiről én is azt gondoltam, hogy folytogat?
nem hétköznap, és nem rutin az egész életünk? nincs semmi gond ezzel, mert mi folytogatjuk magunkat, pontosabban én folytogatom magam, mert szándékosan lekötöm magam valamihez, hogy ne kelljen messzebb nézni, s ne legyen erőm lépni semmerre, még hátra sem, hát még előre, s vergődök, vagy gondolom, hogy vergődök a rutinban, meg a hétköznapok között, holott nincs is ilyen.
mi az, hogy segíts rajtam, hogy lépjek túl valamin?
hát lófasz baszki
segítsek saját magamon, mert amugy is az anyám segge, mert csak és kizárólagosan én tudok magamon segíteni, senki más, de akkor hagyd, hogy segítsek magamon
hagyd, hogy vergődjek, s izzadjak, s csattogjon a fogam, fájjon, csípjen, égessen, mert megérdemlem, mert mindenki megérdemli, senki nem fogja meguszni.
a végeredmény teljesen mindegy, mert nem lesz végeredmény, nincs is amiért legyen, a folyamat ami fontos, ha tanulok belőle valamit, jó, s ha nem, hát nem, így jártunk :)
miért gondoljuk, hogy kell tanuljunk a hibáinkból? mert tökéletesek akarunk lenni mire meghalunk, hát lófasz, én születésemkor voltam tökéletes s azóta mind rosszabb s rosszabb, s nem fog javulni, de kit érdekel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése